Még bőven a napsütéses Sussexen Downs méhész-évek előtt, súlyos függönyök mögött, viharvert és ellenálhatatlan sármmal, naná , hogy a padlón csúszva-mászva, imádom.
Sherlock Holmes, a felejthetetlen, több év munkáját felemésztő "Praktikus tanácsok méhészeknek" című szakkönyv szerzője összeméri erejét az "Egy aszteroid dinamikája" alkotójával, Moriarty professzorral.
Ez a blog elsősorban a tudományos ismeretterjesztés, a kütyük mérhetetlen birtoklásvágyának, a fizika pezsgő és kegyetlenül menő világának jegyében születik éppen, de nem hagyhatom szó nélkül az új Sherlock Holmes filmet. Robert Downey, a fiatalabb már a Vasemberben is lenyűgözött azzal, amit jobb híján a játékának kell nevezzek. Intelligens és szipokrázó. Az embernek kedve volna a fejébe nyomni a Vaskalapot. És most meg is teszem:
A film jó. Ez a tény - figyelembe véve a sekélyesség ámokfutását az utóbbi évek filmgyártásában - már önmagában is üdítő. Elbozadva és értetlenül álltam azelőtt , ami mostanában film (és a nagybetűs MOZI) ürügyén született. Iszonyatos párbeszédek, hihetetlenül rossz ritmus, a filmélmény totális hiánya: A Dramaturgok alkonya. Komolyan. A rendezők pedig, akiket a gyávaság szinte csontig lúgozott, mintha előszeretettel gyilkolnák halomra saját szülötteiket. Igen az új Treket emlegetem épp, ami a hihetetlenül erős felütés és a kegyetlenül jó színészgárda sziporkázása után valami totális és teljes feledésbe omlik össze. Mintha a forgatókönyvírók a fele után felkiálottak volna, mint Iván, a Novgorodi Vörös Október bicikligyár tisztességtelenségben megőszült érdemes munkása : "akárhogy rakom is össze, csak tank lesz belőle !" Emlékszem, az Alien 2 után, ami annyira jó, hogy még a szörnyecskék se kellenének bele, szóval Ripley rohanása után még órákig éreztem a fém ízét a számban, szinte.
Na de most nem erről van szó. Mrs. Hudson pedig már itt van a teával, lássunk hát neki:
Minden klappol ! Holmes őrült és elegáns, ölelgetnivaló, de komolyan, Watson pedig azzá lett, aminek mindig is lennie kellett volna. Akárhányszor olvasom át vasárnap a kandalló mellett a "holmesokat", mindig mérhetetlenül felhúz Watson szolgalelkűsége. Egy volt tanárom mondása ugrik be ilyenkor, aki az igazgató láttan vigyázzban kiáltotta, hogy: "Kérek engedélyt ponttá zsugorodni !" Naná, hogy Watson rezonőr, de néha jólesett volna, ha mondjuk egy - egy briliáns okfejtés után simán képentörli Holmes urat, hogy ő is rezonáljon kissé. Ahogy a filmben meg is tette. És itt a kapaszkodó:
Számos kritika terjeng a neten, a külföldi fórumok mind attól hangosak, hogyan gyalázta meg Doyle munkásságát a rendező. Szó se róla: Holmes még sohasem élt ennyire, soha, egyetlen feldolgozás meg sem közelítette ennyire az eredeti novellák szellemiségét. Mert bár igaz, hogy Holmes öklei a legritkább esetben vágják a rendet, és az is való, hogy éles elméje vágja át rendre a gordiuszi csomót. De ebben a filmben megvalósult az, ami keveseknek sikerülhetett: A tett és a gondolat tökéletes egysége, az akció és a logika egyazon érem két oldala. Hányszor, de hányszor merült fel e novellákban Holmes mesteri álcája ! Ami ugye piszkos mesterség, ráadásul a legkevésbé sem az éteri logika diadalünnepe: ahogy a számos alkalommal emlegetett, de le sohasem írt boxmeccsek fülledt világa. Na igen, köves az út Dublinba, de nincs nála szebb: Itt Holmes trubadúr, lovag és szélhámos, gazember és drogfüggő, voltaképp ez emberi szellem csodája, ahogy mindezen sár és mocsok fölé emelkedik, úgy, hogy egy percre sem mossa le magáról. Az illata megrészegíti, az állaga felpezsdíti - akár a szerelem.
Nade ejtsünk pár szót a forgatókönyvről is: mert ez a lánc leggyengébb szeme: valahogy egy percre sem érezni magán a történeten , hogy mindazt a sodrást, amit a két főhős játéka, a megteremtett világ indukál, sikerrel támogatná - sőt, nemegyszer mondvacsinált és álságos. Felidézem a történet kulcsjelenetnek szánt színét: Holmes alámerülését a "nyúl balangjába" , ahonnan - ahogy oly szellemesen jegyzi meg - piszkos bundával, de megvilágosodva tér vissza: itt semmi, de semi nem történik. A megoldott rejtély nem rejtély és a legkevésbé sem megoldott: a néző , mit sem sejtvén a misztikus tanok eljárásrendjéről vajmi kevéssé élheti át a megoldás örömét, pláne nagyszerűségét. Pedig itt fordul meg a kocka, itt válna Holmes azzá, amivé rendeltettett. És ez nem történik meg. Továbbra is arra vagyunk utalva, hogy elhiggyük: Holmes Holmes, ő maga. És mindezt csak azért mert a mémjeinkben forr. Tudjuk, hogy ő az. De semmi sem hiteti el.
Ami viszont igen, mármint megsejtet velünk valamit, az Watson és Holmes kapcsolata. Mondanám, hogy kutya - macska barátság, de nem, nem ám: ez itt kutya-kutya barátság, persze, mondjuk egy angol juhász meg egy bernáthegyi örök szövetsége, Lessie és Belle egymásra talál.
Pár szó a női szerepekről. Sok kritika kifogásolja Rachel MacAdams Femme Fatale-ját, jogosan. Egyszerűen nincs jelen a vásznon. Tudom, tudom, gyönyörű, tényleg gyönyörű és naná, hogy meghívnám valamire (fröccs lesz az), ha kint futunk össze valahol a városban. Na de az is ezres, hogy azonnal meg is bánnám, komolyan, hogy miért nem arra a kedves, szőke lányra figyeltem inkább fel ott a boxban hátul. Talán azért, mert ott ül mellette az afgán háború veteránja és jól tudom, hogy a botja spádét rejt, mint annó Bach mesteré. Mert be kell valljam, Watson jegyese pár percnyi jelenléte alatt a feledésbe játssza Holmes végzetét, akiről inkább hinném el, hogy partitündér a pesti éjszakában, mintsem, hogy szabadidejében a Romanovok és a Habsburgok közt szövi hálóit éppen, szigorúan két, a Kykládokon tett látogatása után. Mindezt persze ingázva New Jersey és Szibéria közt. Na persze. Az egész belépője, az imént felsorolt földrajzi helyekkel inkább olyannak tűnt, mint valami öncélú földrajzi ismeretfitogtatás: "Igenis, igenis, mondjuk New Jersey, meg Szibéria és persze a Kykládok. A Kykládok ! Ahol Holmes kedvenc olajbogyója terem, naná. Na erről ennyit. Rachel erőtlen, hiteltelen és néha kifejezetten idegesítő hülyepicsa.
Ja igen, a filmes eszközök. A mű le se tagadhatná rendezőjét, mert bár zsírszegény és csökkentett koffeintartalom jelleggel, de megőrzött pár félreismerhetetlenül Ritchie-s vonást. Egy vonatkozásban azonban telitalálat. Sokat töprengtem, lehetne-e kifejezőbben visszaadni a meghökkenés-faktort, Holmes egyedi módszerét életszerűbben visszaadni, mint a film által használt eszközzel. Ugyanis a sajátos ritmusú élőidős visszajátszás, mint magyarázat, remekül működik, egyenesen zseniális. Épp ezért kár, hogy a forgatókönyv nem bogozott elég technikás csomót, amit Holmes a maga elegáns módján szeletelne fel, fejtene meg pipája hegyét szúrva a szálak közé, hogy aztán egy rántással tűnjön olybá, mintha itt bog se lett volna, egyáltalán. Ez a fajta ravasz agy hiányzik, néha csak a füstölgő puskacső marad. A pipa pedig jól jön, ha robbantani kell. De legalább a hegedű igazi: és ráadásul - szerencsére - Holmes nem játszik rajta, hanem cincog vele. Tonális hangzatok és rajban körző legyek. Tökéletes.
Amúgy pedig London, mármint a XIX. századi valós és lenyűgöző, az épülő Tower Bridge pedig elképesztően jól mutat. S bár a "Dinamika" a matematika légritka magasságaiba emelkedik, Moriarty előugró pisztolya inkább röhejes, mintsem brilliáns. De kétségkívül a rádióhullámokkal irányított gépeké a jövő.